1. Unalom.hu

Horváth Gábor pszichológus, tréner vagyok, és köszöntöm az unalom.hu oldalon, amelyet azért hoztunk létre, hogy az unalommal kapcsolatos ismereteket terjesszük.  Sajnálatos módon, egy ilyen fontos jelenségről vajmi keveset tud a hétköznapi ember. Pontosabban, sok és sokféle tapasztalattal rendelkezik róla, azonban ezeket csak szubjektív élményeiből szűrte le, nem elméleti alapon. A depresszióról, szorongásról vagy a pánikbetegségről több szak- és ismeretterjesztő könyv is jelent meg a közelmúltban, az unalomról egy sem. Ennek ellenére az unalom a szépírók, forgatókönyvírók, rendezők vagy drámaírók, sőt az újságírók érdeklődésének tárgya, amelyre álljon itt egy pár példa.

Alberto Moravia Unalom című regényének főhőse Dino, aki tehetős anyjának pénzéből él, és mindentől elidegenedik, ami másnak a hobbit, a szenvedélyt szokta nyújtani. Unja a festést, csak tétován bámul vásznára, és unja szeretőjét, aki bár hevesen öleli a férfit, mégsem képes enervált állapotából kilendíteni.

Todd Solondz Boldogságtól ordítani vagy Sam Mendes Amerikai Szépség című filmjeiben a kertvárosi Amerika lelki nyomorát látjuk, amelyre már nem vigasz egy jó mozi, étterem, vagy a pillanatnyi örömök sorozata. A marxi féligazság, miszerint a lét határozza meg a tudatot, itt teljessé válik. A szereplők képtelenek kitörni abból a tudatállapotból, amit kispolgári életük kondicionált számukra.

Továbbmegy Bret Easton Ellis, aki az Amerikai Psycho-ban – úgymond – végigvezeti hősét az úton, amely kitörési kísérletnek indul a hasogató elidegenedésből, és egyre durvább perverziókba torkollik. Ingereket keres a főhős, amelyek visszaadnák elméjének az optimális stimulációt, amely hiányzik ahhoz, hogy emberként tudjon élni. Túlhajtott elméje bedarálja azokat az információkat, ami a hétköznapi ember számára izgalommal járna. Túl hamar túl sok pénz, túl sok gyönyör, túltelítettség. Törvényszerű, hogy az egyszerre szuperkielégült és szuperkielégületlen Pat Bateman – az elme törvényszerűségéből adódóan – az ősi, elemi jelenségekhez folyamodik stimulációért, egy végtelenül sterilizált, kiszámítható világban. Szexuális perverziók, vér, fájdalom, kín és könyörületlenség azok, melyek ingerbombáiban reménykedik, de végtelenül beszűkült (és elszabadult) elméje számára nem talál(hat)ta meg a gyógyító megoldást.

oldal tetejére

2. Az unalom okai

Az unalom kutatásának rövid története

Ebben a részben az unalom pszichológiai (és egy szociológiai) megközelítéseit vesszük számba. Az unalom konceptuális megragadásának első kísérleteit az 50-es és a 60-as évekre vezethetjük vissza.

Két irányból indulhatunk ki:

1. a pszichofiziológia, pontosabban a motiváció pszichofiziológiai alapjaiból,
2. a pszichoanalitikus elméletből kialakított modellekből.

oldal tetejére

2.1 Pszichofiziológiai modellek

Az pszichofiziológiai irányzat Hebb, Berlyne, Haber, Hunt, Spielberger, stb. nevével fémjelezhető. Berlyne az extrinzik vs. intrinzik motiváció párbeszéd keretei között kutatott és egyike volt azoknak, akik intrinzik motivációt véltek felfedezni az emberben és el is nevezték azt. Sokan sokféleképpen nevezték el a belső hajtóerőket, így Nissen és Montgomery „explorációs drive”-ról, Harlow és McCLearn „manipulációs drive”-ról, Nissen és Glanzer „ingerlési szükséglet”-ről – miszerint az agynak éppúgy szüksége van az ingerlésre, mint a gyomornak táplálékra –, White „kompetencia motiváció”-ról, Berlyne pedig „kíváncsiság”-ról beszél (Hunt, 1971). Ő azokra a motivációs feltételekre alkalmazta, amelyek bizonytalanságból származnak, és a bizonytalanság komponenseit „kollatív” változóknak nevezte. A kollatív kifejezést az angol collative szóból kapták a magyar szerzők; jelentése összehasonlító, amely arra utal, hogy y későbbi inger komplexitása, újdonságértéke különböző, összehasonlítva x korábbi ingerrel. Pl. ha sok unalmas, egyforma kép után egy izgalmasat mutatunk valakinek, kíváncsiságot vált ki belőle. Ilyenek változók: az inkongruitás (nem egyezés, nem megfelelés), az újszerűség, a komplexitás. E változók szintjének van egy optimuma, ami kíváncsiságot, explorációt vált ki. Berlyne és Hebb – és sokan mások – szerint létezik egy optimum arousal („adaptációs szint” Habernél), amitől való pozitív vagy negatív eltérés megváltoztatja az ebből következő érzelmi állapotot. A különböző kapcsolódó modellek között nagyjából egyetértés van kis eltérésekkel.

Haber szerint az optimális ingereltségi szinttől való elmozdulásnál mind a pozitív, mind a negatív irányban ugyanaz történik; kis eltérés esetén pozitív érzelem, majd közömbösség és végül negatív érzelem az eredmény. Vegyük észre, hogy ebben a modellben a minket érdeklő közömbösség, unalom érzése a pozitív és negatív érzelmi állapot között, e kettőt egymásba átfordítva jelenik meg. Véleményem szerint nehezen védhető, hogy az inger változatosságára való reagálásban a pozitív érzelmi állapot után közömbösség állna be, tehát pl. egy ismeretlen táj felfedezése során a kutatók az új információkhoz, perspektívákhoz jutás pozitív érzése után, unatkoznának egy kicsit, és ezután kezdenénk el félni, mert a táj már túl ismeretlen, bizarr.

Hebb elképzelése az arousal (ingereltségi szint) különböző szintjeire épül. Az arousal különböző szintjei az emberben különböző viselkedési hatékonyságot (jelzőfunkciót) váltanak ki. Az optimális arousal szinten optimális az egyén viselkedési hatékonysága, érdeklődés, pozitív érzelmek jellemzik. E szint felett növekvő érzelmi zavarok, szorongás, pánik lép fel, ellenkező esetben, alacsony arousal esetén pedig unalom, majd ezen túl az alvás állapota következik. Mindannyian átéltünk már fokozott izgalmi állapotokat, amelyekben csökkent a hatékonyságunk, koncentráló képességünk, és „bestresszeltünk”, valamint csökkent izgalmi állapotokat, ahol pedig nem éreztük magunkat eléggé aktivizáltnak, ingereltnek ahhoz, hogy optimálisan működjünk, és így unatkoztunk.

Berlyne modellje, amelyet Hunt egészíti ki, a fent említett kollatív változók közös elemére az inkongruitásra (ingerváltozás, komplexitás, újdonság) épül, amelynek van egy optimális szintje. Ekkor a legalacsonyabb az arousal. Ha nagyobb az inkongruitás, az arousal is növekszik és pánik felé haladunk érzelmileg; ez történik akkor, amikor egy helyzetben túl sok a szokatlan, új információ és ezt nem tudjuk kezelni. Ha kisebb az inkongruitás, az arousal szintén növekszik (!), ekkor azonban az unalom érzése felé. Vegyük észre, hogy az arousal ebben a modellben az optimális inkongruitástól való mind pozitív, mind negatív elmozdulás esetén nő (lásd Ábra).

Berlyne ingerváltozatosság modellje

Hebb és Berlyne modellje közötti fő különbség tehát az, hogy míg Hebb az arousal-ra magára építi az elméletet, amelynek szintjei kiváltják az érzelmi állapotokat, addig Berlyne az ingerváltozatosságra (inkongruitás) teszi a hangsúlyt, amelynek különböző fokozatai okozzák az érzelmi állapotokat. A másik eltérés az, hogy Hebb szerint az unalom állapota felé közeledve csökken az arousal, míg ugyanerre haladva Berlyne szerint nő (ugyanúgy, mint a pánik felé). Ez az elképzelés kicsit módosulva egyébként visszaköszön majd Hill és Perkins kognitív-affektív modelljében is.

Ha az inkongruitás, a bizonytalanság túl nagy, az félelemkeltő, és ekkor az explorációnak félelemcsökkentő jelentősége van. Ezzel eljutottunk a kettős folyamat elméletekhez. Ezek az elméletek két féle explorációt feltételeznek: diverzív (szerteágazó) és a specifikus (koncentrált) explorációt.

Spielberger kétféle exploráció típusának összehasonlítása:

Spielberger (1947, idézi Barkóczi és Sára, 1993) modellje szerint, alacsony ingerintenzitásnál (unalmas helyzetekben) először a diverzív exploráció indul be, amely növeli az újdonságot, összetettséget és így az arousalt is. Ez kellemes érzésekkel párosul. Mikor elérjük azt a határt, amelytől már kellemetlen az ingerek túlságos összetettsége, specifikus explorációba kezdünk, információt gyűjtünk a helyzet megoldására oly módon, hogy csökkenteni tudjuk az ingerek intenzitását és az arousalt is. Vészesen nagy intenzitás esetén az ingerek elkerülését választjuk, hogy a szorongást csökkentsük.

Ha megfigyeljük, ebben a modellben a kíváncsiság-drive, mint jutalmazó rendszer szerepel, amely az unalmas helyzetből kimenekíthet.

Ezekből az eredményekből is látható, hogy az ember nem tűri, tolerálja az unalmas helyzeteket. Az explorációs viselkedés azonban nem csak az embereknél, minden emlősnél, és sok más fajnál is megjelenik (Maddi, Hoover és Kobasa, 1982).

oldal tetejére

2.2 Pszichoanalitikus elképzelések

Karen Horney

Karen Horney (1950) írja le a rezignált személyiségtípust, aki nagyban hasonlít az unalom szimptómáit mutató egyénre. Többek között a vágyak elnyomása, a világ iránti érdektelenség, és a felszínes örömök hajszolása jellemzi az ilyen típust. A rezignált típus nem szembesül az előbb említett konfliktussal, hogy valódi változást hozzon létre életében vagy önmagában, elhúzódik a világtól és a növekedési esélyeitől. Úgy gondolja, hogy az életnek könnyűnek, fájdalommentesnek és erőfeszítés nélkülinek kell lennie.

Fenichel

Az unalom pszichoanalitikus irodalma természetesen Freud strukturális modelljére épít. Fenichel (1951) a patológiás unalmat úgy írta le, mint ami akkor következik be, amikor vannak vágyaink, azonban ezek céljai és tárgyai elnyomás alatt vannak. A szerző úgy gondolja, hogy feszültség lép fel az ösztönös impulzusok és a  beteljesületlenség között, kívánunk valamit, de nem tudjuk mit, így a semmittevésre kárhoztatunk és céltalan unalmat élünk át.

Hogy jobban megértsük Fenichel elképzelését, emlékeznünk kell a drive elmélet bizonyos alapjaira. A drive-nak van egy feszültség és egy cél (irány) komponense, pl. a szexuális drive esetén szexuális feszültséget élünk át, és egy irányultságot, drive célt látunk, ami ebben az esetben a szexuális kielégülés lehetne. Fenichel e két komponens szétválasztásával magyarázza az unalmat. Az unalom az az állapot, amikor a drive-feszültség fennáll, azonban a drive-cél hiányzik, pontosabban elnyomás alatt van. Míg normálisan a személy a külvilág felé fordul, egy tárgyat keres, hogy megtalálja benne a drive-célt, az unatkozó embert egy olyasvalakihez hasonlíthatjuk, aki elfelejtette a célját, és másoktól tudakozódik a felől, mert önmagában nem találja valamifajta elnyomás miatt.

Mi lehet az oka a drive cél elnyomásának? A szerző egy esettel világítja meg ezt. A páciens állapota a motoros nyugtalanság és az unalom között váltakozott. A motoros nyugtalanságot a páciens „mérges vagyok”-nak hívta. Mérges pedig az orvosára volt, amiért az nem gyógyította meg egyik percről a másikra. Az analízis megmutatta, hogy ez az általános jellegű, de szexuális alapú izgatottság azt a gyermekkori szituációt ismételte, amikor az anyja mellett feküdt az ágyban. Aktív fallikus kívánságai voltak anyja felé, hogy 1. elégítse őt ki, de a bűntudat érzése nélkül és 2. szabadítsa meg bűnös szexuális gondolataitól. Ennek a fajta unalomnak a – gyermeki – logikája a következő:

„Izgatott vagyok. Ha megengedem magamnak, hogy ez az izgatottság folytatódjon, szorongani fogok. Így azt mondom magamnak, nem is vagyok izgatott, nem is akarok semmit tenni. Ezzel egy időben, mindazonáltal, érzem, hogy akarok tenni valamit, de elfelejtettem az eredeti célomat és nem tudom, mit akarok tenni. A külvilág tegyen valamit, hogy megszabadítson a feszültségemtől, anélkül hogy szoronganék. Tegyen valamit, de úgy, hogy nem én vállalom a felelősséget érte. El kell, hogy terelje a figyelmemet, azért, hogy eléggé távolinak érezzem magam eredeti célomtól. A lehetetlenre kérem: vezesse le feszültségemet a drive folyamat [normális lefolyása] nélkül.”

Láthatjuk, hogy a drive cél elnyomása egy tiltás miatt történik meg, és lehetetlen helyzetbe sodorja az egyént. Nem merjük vállalni magunk előtt azt a célt, amely a leginkább csökkentené a feszültségünket. Például szolgálhat az az értelmiségi, aki anyagi téren szeretne gyarapodni azonban azt a célt, hogy sok pénzt szeretne keresni, nem vállalja maga előtt, és ehelyett folytatja tudományos, kutató munkáját, amely – úgymond – méltó hozzá.

Az előbbiek magyarázzák a nemtörődöm (blasé) típusú unott emberek magatartását is. Ők nem várnak a külvilágtól ingereket, hanem „kigondolják” a saját helyettesítő tetteiket, hogy csökkentsék a feszültséget, azaz, hogy helyettesítsék a normális drive lefolyást, hogy eltereljék magukat a tiltott céltól.

Wangh

Egy másik pszichoanalitikus szerző, Wangh (1975) azt állítja, hogy az unalom egy átmeneti állapot, amelyet az ember a körülményeknek tulajdonít, ún. külső attribúciót hajt végre. Álláspontja érdekessége és különlegessége az, hogy az egyén az unalom esetén felsőbbrendűnek érzi magát, a depresszióval ellentétben, amikor belső attribúciót végez, állapota miatt magát okolja, és ily módon kisebbrendűséget él át.

Phillips

A modern analitikus szerzők közül Phillips (1993) ír az unalomról. Véleménye szerint az unalom nem más, mint védekezés a várakozás ellen. Tanulmányában a gyerekek unalmából – avagy unalmaiból – indul ki. A gyerekek foglyai saját vágyuknak, és amikor nincsenek vágyaik az nehezen elviselhető állapot. Mintha elvesztenék a tennivalókat; egy olyan pillanat ez, amikor semmi nem hív. Phillips maga ír egy gyermekről, aki az unalomról beszélgetve azt mondta, „Amikor unatkozom, nem ismerem magamat!” (Phillips, p. 70.) Ez tükrözi a modern szülők hozzáállását a gyermekek neveléséhez. Töltsük ki jelentés nélküli tevékenységekkel a gyermek életét. Az a jelszó, hogy ne unatkozzon, valami paranoid félelmet tükröz ezen állapot iránt. Mintha a szülők eldöntötték volna, hogy gyermekük élete örökké érdekes kell, hogy legyen.

Másként is tekinthetünk azonban az unalomra, állítja a szerző, aki szerint az unalom ismeretlen területekre vihet bennünket önmagunkban. Itt Biont idézi: „Az üres tér elviselésének képtelensége, csökkenti az elérhető tér mennyiségét.” (Ibid., p. 71.) Ha a gyermek nem képes megtartani és elviselni ezt a hangulatot, később ez a bizonytalanságtól való túlzott meneküléshez vezet.

oldal tetejére

2.3 Kognitív elképzelések

O’Hanlon

O’Hanlon (1980) az unalmat egy különleges pszichofiziológiai állapotnak tartja, amelynek elválaszthatatlan érzelmi, kognitív, perceptuális velejárói vannak. Az elsők között állapítja meg, hogy az ugyanolyan munkakörülmények között dolgozóknál az unalom szubjektív érzete nagymértékben különbözhet. Egyes dolgozók még akkor sem unatkoznak, hogyha unalmas munkakörülmények között dolgoznak, másoknak egy a társaikhoz képest egyenlően izgalmas feladatra is jobban kell koncentrálniuk, több erőfeszítést kell beletenniük, mint a többieknek. Az erőfeszítés különböző mértéke arra utal, hogy az unalom élményét szubjektív tényezők határozzák meg. Ha ez így van, akkor vannak bizonyos emberek, akik krónikusan tapasztalhatják az unalmat, míg másokat meg sem legyint.

A kényszer szerepe

Néhányan az unalom definíciójába a kényszert (constraint) is bevették, mint ami a része és okozója az unalomnak per se (pl. Fenichel, 1951, Geiwitz, 1986, Hill és Perkins, 1985). Közülük Hill és Perkins azok, akik a kényszert, és főképp az ebből keletkező frusztrációt tarják fontosnak, és egyben unalom modelljük alapvető affektív komponensének. Relevanciája és komplexitása miatt fogok később részletesebben kitérni ez utóbbi modellre.

Egy másik adalék a kényszerítő tényezők hatására Parasuraman és Purohit (2002) vizsgálata, amelyben nagyzenekarban játszó klasszikus zenészeket érintett. A kutatók 2 féle stressz reakciót találtak náluk:

1. unalmi stresszt, alacsony művészi integritás (kényszer) és alulterheltség esetén
2. distresszt, túlzott terhelés (feladat nehézség) és társas feszültség esetén.

Az első esetben a kreativitás blokkolása jár együtt az unalommal.

Kognitív és affektív (érzelmi) komponensek – Hill és Perkins

Hill és Perkins (1985) egy komplex modellt dolgozott ki az unalomra. Alapvető állításuk az, hogy mind kognitív, mind affektív komponensekkel számolnunk kell az unalom tárgyalásánál. Kelly személyes konstruktumok teóriáját felhasználva jutottak el az unalom és két másik, ezzel összefüggő, közeli élmény (érdeklődés, nem tetszés) modelljéhez is. E szerint a differenciált és heterogén valóság alkotás (konstruálás) a szubjektív változatosság élményét fogja kelteni, míg a homogén és differenciálatlan valóság alkotás ennek az ellentettjét, a szubjektív monotóniát eredményezi az élmények szintjén.

Az, hogy a valóságot milyen módon alkotjuk meg magunk számára, általában kiegészül a konstruktumok (képzetek) egy jellemző mennyiségével, amely a differenciált valóságalkotás esetén sok kielégítő konstruktumot jelent, míg a differenciálatlan realitásképzés kevés kielégítő konstruktumot feltételez. A szerzők az „instrumentális konstruálás” kifejezést használják, utalva a konstruálás szükségletkielégítő jellegére, a konstruktum tehát annyiban instrumentális (célorientált), amennyiben összefügg a kielégítendő igénnyel. Pl. egy szomjas ember számára akkor kielégítő egy hegyi patakról alkotott konstruktum, ha azt ihatónak, és nem – tegyük fel – csodálatosnak jellemzi, alkotja meg, mert abban a pillanatban sokkal fontosabb (és kielégítőbb) az előbbi tulajdonsága.

Ez utóbbi, a kielégítő konstruktumok mennyisége, illetve hiánya, felelős az unalom – és a modellben vele összefüggő érdeklődés – affektív komponenséért. Az unalom esetében az affektív összetevő a frusztráció magas szintje, a vele konceptuálisan ellentétes élmény – az érdeklődés – esetében pedig, a frusztráció alacsony szintje a jellemző.

Az érdeklődés esetében tehát a differenciált, heterogén valóságképzés következtében beállt szubjektív változatosság, párosulva a kielégítő konstruktumok nagy számával, az érdeklődésben élményesül, a differenciálatlan konstruálás a magas frusztrációval karöltve, pedig az unalomban.

Összefoglalva: A szerzők számára úgy tűnik, hogy az unalom akkor következik be, ha az ingert szubjektíve monotonnak kódoljuk és ezzel együtt kevés kevés kielégítő konstruktumot alkotunk róla, és így a frusztráció magas szintjét éljük meg.

Az Unalomra Való Hajlam Skála – Farmer és Sundberg

A két kutatónak nagy szerepe volt abban, hogy az unalmat az általuk kialakított Unalomra Való Hajlam Skála felhasználásával 1986 óta rengetegen és rengeteget kutatták. Ezen a helyen csak annyit, hogy vonásnak tekintik az unalmat, nem állapotnak. A skálát az addigi, vonatkozó irodalom áttekintése után készítették, miután a kezdeti 200 (!) itemet alávetették egy rendkívül szigorú kritériumrendszernek. Így kapták meg a jelenlegi 28 itemes formátumot, melynek minden eleme megérdemelten került bele abba a mérőeszközbe, amely máig is az alapvető unalom mérési skála.

A kognitív definíció – Mikulas és Vodanovich

A szerzők szerint az unalom:

1. a viszonylag alacsony arousal és
2. az elégedetlenség (dissatisfaction) állapota, amely
3. egy elégetlenül stimuláló szituációnak tulajdonítható (Mikulas és Vodanovich, 1993)

A kutatópáros az unalmat egy tudatállapotnak tartja, tehát a „state” vonások körébe sorolja. Ez az állapot az érzések, gondolatok és attribúciók egy sajátos kombinációja, amely átmeneti csupán. Az egyén unatkozhat az egyik pillanatban, és már nem a következőben. Ez a definíció nagyjából megfelel annak, ahogy az unalmat a hétköznapi nyelvben is használjuk, csak – részleteivel együtt – sokkal pontosabb.

Nézzük meg a modell elemeit, amely az unalom legelfogadottabb definíciójának is számít egyben.

1. Alacsony arousal: ha a személy magas arousal állapotában van, nem lehet unott; nem beszélhetünk egyszerre unott és izgatott emberről. Ha az arousal túl alacsony, a személy tenni fog valamit, hogy növelje azt, pl. szórakozást keres. Ennek bizonyítékául, pl. szenzoros élménykeresés, számos más kapcsolódó kutatást idézhetnénk (Farmer és Sundberg, 1986; Kass és Vodanovich, 1990). Egy ehhez kapcsolódó mód arra, hogy kiutat találjunk egy potenciálisan unalmas szituációból az, hogy olyan helyzetet keresünk, amely komplexitása kissé nagyobb, mint a személyé. Unalmat csökkentő tényezők, pl. a rövid és kevés számú ingerexponálás, valamint a heterogén ingerek.

   Nem lehet elegendő azonban az alacsony arousal, mivel az lehet kellemes, pihentető, kereshetjük is azt. Kellenek tehát további tényezők a modellhez.

2. Elégedetlenség: a második komponens, amely szükséges, de nem elégséges az unalom állapotához. Lehetünk elégedetlenek, ha frusztráltak, nyugtalanok vagyunk, ez azonban jól megkülönböztethető az unalomtól. Ezekben az esetekben magasabb az arousal az unalomnál, és nem a komplexebb helyzetek keresésére ösztönöznek.

3. Attribúció: egy igazi kognitív változó, amely a magyarázat elidegeníthetetlen részét képezi, és befolyásolja az unalom létrejöttét. Ha a személy alacsony arousalt és elégedetlenséget él meg, még mindig nem biztos, hogy unalmat fog átélni. Tapasztalhat depressziót is, abban az esetben, ha állapotát averzív eseményeknek, saját magára vagy képességeire irányuló negatív véleményének tulajdonítja. Az unatkozáshoz a szerzők szerint az szükséges, hogy egy nem megfelelően stimuláló helyzetre fogjuk azt. A „helyzet” tágabb értelmezését alkalmazzák itt, amely jelenthet bensőleg és külsőleg észlelteket is. Egy külsőleg unalmasnak tűnő helyzetet is át lehet alakítani stimulálóvá, és egy izgalmasnak látszó belső helyzet is címkézhető „elégtelenül stimulálónak”. Ha például izgalmat kereső állapotban vagyunk, az alacsony arousalt, unalmasnak címkézzük, nyugalomra vágyó „üzemmódban” ugyanazt valószínűleg kellemesnek (Apter, 1982).

oldal tetejére

2.4 Egzisztenciális elképzelések

Az egzisztenciális alapállású elgondolások ugyan korábban csupán a filozófiát termékenyítették meg, a 60-as évektől kezdve azonban – humanisztikus irányzat képviselőivel karöltve – a pszichológia területén is kitörölhetetlen nyomokat hagytak, és mindmáig él és virágzik az évtizedek óta már egzisztenciális pszichológiának is nevezett vonal. Tehát, az egzisztenciális pszichológia – és a humanista pszichológia is – az egzisztencialista filozófusoktól kapta alapvető inspirációját.

Kierkegaard

Kierkegaard volt az, aki a XIX. század közepén a kezdő lökést adta az egzisztencialista gondolkodásmódnak, abban a korban, amikor a világ a természettudományos gondolkodás pozitivizmusától zengett. Ez utóbbi szerint a világ tudományos ábrázolása a legfontosabb, az ember objektív módszerekkel mérhető, és egyre többet ismerünk meg ily módon belőle.

Kierkegaard ezzel ellentétben a „kor jótevői”-nek azokat nevezte, akik „gondolat révén módszeresen könnyebbé teszik a spirituális létezést.” Kierkegaard egész életét léthelyzete tanulmányozásának szánta, és ezzel megvetette az alapjait annak a gondolkodásmódnak, amit fenomenológiainak nevezünk, és amely az egyén élményei szemszögéből vizsgálják a létet.

Heidegger

A múlt század közepén Heidegger és Jaspers karolták fel az előbbi- akkor még csupán filozófiai – irányt. Heidegger nagy hatású, Lét és Idő című művében a lét többféle formáját különbözteti meg. Az emberről, mint dasein-ről (dasein=ittlét) ír, abban az értelemben, hogy egyszerre kettős a léte; egyrészt itt van, egy létező tárgy, amely tapasztal („empirikus én”), másrészt létrehozza a világát, jelentést ad neki („transzcendentális én”). Következésképpen minden dasein megalkotja saját világát, amelyet saját maga tapasztal, így hibás azt gondolni, hogy az egyének pusztán objektív módszerekkel való tanulmányozása teljes képet adhat az emberről (Heidegger, 1962, idézi Yalom, évszám nélkül).

Heidegger gondolata megnyitotta az utat ahhoz, hogy a pszichológusok is elkezdjék beemelni szakmai szempontjaik közé a létről, a lét értelméről való gondolkodást. Binswanger, Boss, Frankl, Caruso, May, stb. olyan nevek, akik ebben a gondolati körben mozogtak.

Sartre

Az egzisztenciális nézőpontú szerzők abból indulnak ki, hogy az unalom elsődlegesen annak az eredménye, hogy képtelenek vagyunk értelmes létet kialakítani. Sartre (1947), a legismertebb európai egzisztencialista filozófus, úgy véli, hogy az életnek nincs a priori értelme, az egyén maga kreálja meg azt életében. Minden pillanatban felelősek vagyunk azért, hogy célt válasszunk életszituációnkhoz, így az unott ember mintha másra várna a tekintetben, hogy életét megtöltse értelemmel.

O’Connor (1967) egyet ért ezzel az alapállással, és azzal egészíti ki, hogy általában azért kerüljük az unalom által felkínált belátást a szabadság és felelősség lehetőségébe, mert a jelentés-, és értékadásra felhívó követelés saját bensőnkben túl nyomasztó.

Emiatt választásaink leginkább passzív és átgondolatlan válaszok a környezeti nyomásra. Ez azt is jelenti, hogy általában elfogadjuk a determinizmus elvét életünkre nézve, és a genetikai vagy környezeti hatásoknak tulajdonítjuk és adjuk át az irányítást.

Straus (1980) számára az unalom egy gát a valamivé válás (becoming) útján. A valamivé válás azt jelenti, hogy haladunk a jövő felé; céljaink vannak, amiket aktualizálni akarunk. Amikor ez a folyamat gátolt, az emberek képtelenek jelentéssel teli jövőt látni maguk előtt, képtelenek magukat folyamatként látni, ehelyett egy előre meghatározott tárgynak észlelik magukat. A jelent elvágtuk a jövőtől.

oldal tetejére

2.5 A fenomenológiai megközelítés – Bargdill és az életunalom

A Flow elmélet az unalom beállásának rövidtávú – percekben, órákban – kifejezhető kialakulására koncentrál, pl. egy teniszmeccs alatt, azonban az alapelv kitágítható hosszabb távú életszituációkra.

Bargdill, aki az empirikus-fenomenológiai módszerrel közelíti meg az unalom, mint állapot, egy jóval hosszabb időre való kiterjedésének, az életunalomnak kérdését és okait. Ez a cikke 2000-ben jelent meg, és a kiadatlan előző évi doktori disszertációját tartalmazza rövidített formában, tehát egy nagyon friss fejlemény.

Metódusa a fenomenológiai pszichológia – többek között – Giorgi neve által fémjelzett tradíciójából veszi fejlődött ki (Bargdill, 2000). Ebben az eljárásban a kutató kvalitatív, narratív analízist hajt végre olyan interjúkon, amelyek az alanyok hétköznapi beszámolói a tanulmányozott jelenséggel kapcsolatban. Az életunalom kutatásában ez azt jelenti, hogy ezzel a jelenséggel kapcsolatban adnak beszámolókat az alanyok, olyan kérdésekre, mint: Miként jelent meg ez az élmény? Milyennek éli meg az élményt? Hogyan oldódott meg a probléma (ha megoldódott)?

A következő lépésben kialakítják az ún. szerkesztett szintézist, amely az interjú maga a személy azonosítására alkalmas részletek nélkül. Ezután a kutató pszichológiai jelentéseket próbál a szövegekből kiemelni, azonosítani, amelyek közösek és az alapját jelenthetik a tanulmányozott jelenség megélésének. Ezek a szövegben csupán implicit módon vannak benne, és az értelmező analízis során merülnek föl.

A szerkesztett szintézis kisebb egységekre osztódok azután, amely kisebb egységek az interjúalany élményének szubjektív jelentésében beállott változásai szerint határolódnak el.  Így az élményanyag lépcsőzetes felépülését követhetjük nyomon és az elkülönítéssel lehetőség nyílik ezen egységek jelentésének pontosabb meghatározására.  Ez vezet el a pszichológiailag jelentős, centrális témák beazonosításához. Ennek a lépésnek a megtételéhez a kutatónak meg kell törnie eddigi fúzióját alanyával és reflektív távolságot kell tartania tőle, hogy meg tudja fogalmazni mit is jelent ebben a szituációban lenni.

Mikor a számos interjúban felismerhető közös centrális témák beazonosításra kerültek, eljutottunk az általános pszichológiai struktúrához. Ez fekteti le a jelenség pszichológiai dinamikáját, amely ismétlődően megjelenik az individuális beszámolókon. Ez – filozófiai értelemben – tartalmazza mind a szükséges, mind az elégséges összetevőit a jelenségnek. Az életunalom fenomenológiai módszerrel kapott általános pszichológiai struktúrája, amely más módszerek esetében megegyezne a jelenség magyarázatával a következő:

1. A résztvevők kezdetben aktívnak és érdeklődőnek élték meg magukat. Voltak életcéljaik, amelyek felé törekedtek. Ezeket a célokat elérhetőnek látták, bár gyakran alábecsülték az elérésükhöz szükséges erőfeszítést.

2. Mindazonáltal, a különböző projektek – legyenek azok tanulással, munkával, párkapcsolattal kapcsolatos – kezdeti fázisában megakadtak, valami olyan tényező vagy esemény miatt, amit saját kontrolljukon kívülinek tulajdonítottak.

3. Elfordultak eredeti céljuktól, látszólag kevés ellenállást mutatva. Elkerülték azokat az utakat, melyeket járva ki kellett volna állni eredeti elképzelésük mellett, hogy azokat követni tudják. Kompromisszumot kötöttek, amelyet a rájuk kényszerítés érzésével igazoltak. Ezek a célok azonban nem olyanok voltak, amit eredetileg választottak volna.

4. A résztvevők egyfajta érzelmi ambivalenciát fejlesztettek ki magukban. Tudatosan átélték a haragot azok iránt, akik – úgy érezték – rájuk kényszeríttették a döntést, és okolták is ezért őket. Nem tudatosult azonban bennük saját maguk iránt érzett, és saját maguk felé irányuló haragjuk, ezeket ignorálták, vagy nem reflektáltak rájuk. Ezek az érzések azonban tovább dolgoztak bennük.

5. Mikor elkezdtek dolgozni az új projekten és megakadtak abban is, nem tudták teljes erejüket bedobni ahhoz, hogy képesek legyenek folytatni. Ekkor frusztrációt éreztek. Eleinte megpróbáltak új megközelítéseket, de hamarosan ugyanazokat a sikertelen módszereket próbálták újra és újra, amely zsákutcába vezették őket.

6. Unottnak látták magukat, nem láttak semmiféle előrehaladást, túlterheltnek és szerencsétlennek érezték magukat. Fantáziáltak a megoldási lehetőségekről és mástól várták a megmentést, nem maguktól. Passzív és elkerülő álláspontot vettek föl projektjeikkel és életükkel kapcsolatban.

7. Életük egyre több aspektusát kezdték unni (generalizálás), olyan területeket is, amelyeket annak előtte élveztek. Ezt fel is ismerték, és bár volt elképzelésük arról, hogy mivel változtathatnák meg unalmukat, nem érezték a magbiztosságot azok megtételéhez. Negatív anticipációval éltek az alternatív lehetőségek irányában, miszerint azok is unalmassá válnának idővel, így tehát minek bajlódni velük.

8. Egyre inkább tudatába kerültek az eddig rejtőző haragjuknak maguk iránt; most már nem lehetett tagadni azt. Ezek az érzések szétoszlatták az eddig meglévő magabiztosságukat és életörömüket, amit az unalom beállta előtt éreztek magukban. Ennek ellenére nem kezdeményeztek korrektív lépéseket, hanem az elkerülő mintát erősítették.

9. Ezen a ponton elkezdték megkérdőjelezni saját identitásukat, kezdtek önmaguktól, régi önmaguktól elidegenedni. Nem annak az aktív, érdeklődő, célokért küzdő embernek látták magukat, mint előtte, hanem kezdtek valaki olyanná válni, amik nem ők voltak.

10. Az identitásválság ürességhez vezetett. Míg az unalomelőtti énjük „felszívódott”, nem jött semmi, ami azt helyettesíthetné. Vákuum keletkezett. Nem tudtak mit kezdeni magukkal, és nem is vetítettek előre lehetőségeket. A hiábavalóság érzése ülte meg őket, nem láttak jövőbeli irányokat. Elvesztették a hitüket magukban, a korlátok nyilvánvalóbbá váltak, mint a lehetőségek.

11. Elkezdtek nemtörődömmé válni, és amikor apátiát éreztek, úgy kezdtek viselkedni, ami nem állt érdekükben, más szóval, destruktív tendenciák mutatkoztak.

A pozitív változás tipikusan akkor állt be, amikor valaki más rábírta őket, vagy az elvesztett állások, felbomlott házasságok tudata olyan erőssé vált, hogy újra aktív cselekvőkét kellett látni magukat, hogy valahogy kijussanak a helyzetből. Életükben újra aktív résztvevőként szerepeltek.

Új célokat alkottak, most már olyanokat, amelyek nem a korábbi fantasztikus, elérhetetlen típusba tartoztak, hanem megvalósíthatók voltak. Új jövők sejlettek föl és nem érezték magukat többé unottnak. Eddig azonban hosszú út vezetett.

Bargdill ezen eredményei összhangban vannak a már említett Straus véleményével, a tekintetben, hogy az unalom tapasztalásában az előző kísérletben részt vevő vizsgálati személyek aktív fejlődése gátlódott. Új eredményként megállapítható, hogy egyfajta passzív változás történt, amelynek folyamán az alanyok valami olyanná váltak egy időre, amit nem akartak.

oldal tetejére

2.6 Flow – antiflow – Csíkszentmihályi

Csíkszentmihályi a Flow (áramlat) kifejezést használja arra az állapotra, amikor teljes figyelmünkkel feloldódunk egy tevékenységben. A Flow élményben a jelenben vagyunk, oda tudjuk szentelni magunkat a tevékenységnek. Ehhez a Flow két alaptényezője kell azonban: a készség és a kihívás. Ha a kihívás túlzott a készségeinkhez mérve, szorongani fogunk, ha készségeink túl jók a kihíváshoz képest, unni fogjuk a tevékenységet.

Sokszor valamilyen szükséglet miatt végzett tevékenységből lesz Flow tevékenység, vagy Allport kifejezésével élve a tevékenység funkcionálisan autonómmá válik (Allport, 1980). Ez azt jelenti, hogy kezdetben valami más motiválta a tevékenységet, pl. pénzszerzés, társas szükséglet, stb., most pedig saját magáért végezzük azt. Csíkszentmihályi ezt autotelikus élménynek hívja (Csíkszentmihályi, 1997).

Csíkszentmihályi Flow modellje

Úgy tűnik tehát, hogy a szorongás és az unalom egy mással bizonyos szempontból azonos – antiflow – állapotok, más szempontból pedig ellentétesek, a kihívás és készségek viszonyát tekintve.  Az elméletet kiegészítve, úgy vélem, hogy az unalom és a szorongás más viszonyba is állítható az előbb említetteken kívül. A két állapot elválasztása helyett feltételezek egyfajta dinamikai összjátékot is közöttük. Abban az esetben, amikor az ember szorong a kihívástól, azonban, úgymond ezt a fázist a fejében „játssza le” és e miatt bele sem kezd a tevékenységbe, egyszerre fog szorongani és unatkozni, éppen amiatt, hogy a szorongása eltántorította attól, ami áramlatba keríthette volna.  Véleményem szerint ez az állapotkombináció az életünk, életcéljaink szempontjából releváns tevékenységeknél a legtipikusabb és kínzóbb. Gyakran nehéz átélni és felvállalni ezt a feszültséget és ezért ebből a lelki helyzetből könnyű kimenekülni, és így kitesszük magunkat az unalomnak, hosszabb távú ilyetén „életcél hárítás”-nál az életunalomnak. Mintha egy izgalmas életnek lenne egy kis kockázata, amit fel kell vállalni, hogy a tűnek ezen a fokán áthaladva, áramlatba kerüljünk, tágabb összefüggésben, önmagunkká váljunk. Tillich ezt a „létezés bátorságá”-nak nevezi (Yalom, évszám nélkül). A készség és a kihívás összehangolásában – mivel készségeink merevebbek és nem fejlődnek ugrásszerűen – azt mondhatjuk, hogy a kihívást igazítjuk a készséghez, annak érdekében, hogy áramlatba kerüljünk. Ez felfogható – jó értelemben – a szorongató feladattal való küzdésnek is. Ezzel a megfogalmazással talán jobban érthetőbbé válnak az előbbiek. Ha sikerülnek a fentiek, egyszerre éljük át magunkat potens, kompetens  létezőnek, és oldódunk fel a tevékenységben. A kompetens szó eredete com+petere = együtt keresni, az ember keresi a vele szemben álló versenyzővel vagy feladattal azt, hogy miként képes magából a legtöbbet kihozni és ebben a küzdelemben feloldódni (Csíkszentmihályi, 1997). E két alappillért – kompetencia és feloldódás – mondhatjuk az érdeklődés alapköveinek.

A Flow élmény kapcsán beszélhetünk személyi és társadalmi feltételekről. Csíkszentmihályi 2 féle személyi feltételről ír, amely az áramlat helyett az unalomra hajlamosít.

1. Figyelmi zavarok: Azok az emberek, akik nem képesek mentális energiáikat kordában tartani, nehezebben élnek át áramlat élményt. Vagy szoronganak az őket elárasztó ingerek – észlelések, emlékek, gondolatok – miatt, ahogy a skizofrének teszik. Az is lehet, és számunkra ez fontosabb most, hogy képességeiket nem képesek aktualizálni a helyzet teremtette lehetőségben, vagy a lehetőség nem emelkedik ki olyanként, ahol áramlatra van lehetőség. Ezek az emberek unatkoznak magasrendű képességeik birtokában is.

2. Túlzott én-tudat / Énközpontúság: Azok, akik túlzott én-tudattal rendelkeznek, mindig önmagukkal vannak elfoglalva, és nem tudnak a tevékenységbe teljes odaadással bekapcsolódni.
   Hasonlóan, azok is, akik túlságosan énközpontúak, és csak akkor hajlandók valaminek figyelmet szentelni, ha abból valamilyen hasznuk származik. Egyikük sem képes olyan mértékben kontrollálni pszichés energiáját, hogy képes legyen belépni az áramlat élménybe.

A társadalmi feltételek vizsgálatánál azt nézzük meg, hogy egy kultúra milyen mértékben segíti elő tagjainak az áramlat élményt, az unalom esetében pedig az ellenkezőjét, mennyire és milyen módo(ko)n hátráltatja tagjait az áramlatba kerülésben. Segítő fogalmaink itt, a kényszer és az elidegenedés, amelyek összefüggenek egymással. Anglia a XVIII. század vége felé bizonyosan nem volt az a hely, ahol a kulturális hatások inspirálták az áramlat élményt. Az ipari forradalom okozta kizsákmányolás olyan munkatevékenységeket és életformát kényszerített az emberekre, amelyeket kizárólag pragmatikus, financiális okokból végeztek (Csíkszentmihályi, 1997).

Korunkban, a XXI. század elején sem jobb a helyzet véleményem szerint, bár más okból (is) kifolyólag. A gépesítés és kényelem kiszolgálás olyan fokát értük el, és ez annyira kondicionálta a tudatunkat, hogy ez elszívta minden belső erőnket, ami ahhoz segítene hozzá, saját erőből tudjuk szórakoztatni magunkat. Minek, kérdezhetnénk, amikor bármely pillanatban elérhető a megfelelő szórakoztatási eszköz. Úgy vélem azonban, és nem vagyok egyedül, hogy ez – Freud kifejezésével élve – általános rossz közérzetet okoz a kultúrában. Példaként említhetnénk Bret Easton Ellis regényét, Az Amerikai Pszicho-t, amely a New-Yorki gazdag yuppie-k világáról szól, akik prototípusa – Pat Bateman – csak akkor képes felrázni magát rettenetes életunalmából, ha kéjes, szadista kínzásokat, gyilkosságokat hajt végre.

Vitterso

A bevonódást vizsgálva Vitterso (2003) közelmúltbeli cikkében különbséget tesz az élettel való megelégedettség és a belső motiváció között, és egyben az összekötő kapcsot is tárgyalja, mivel a bevonódás két fajtájának látja őket.

Fiatal felnőtteken végzett projektív vizsgálatát rajzfilm figurák képeivel végezte. Donald kacsa került kihívást jelentő, embert (kacsát) próbáló szituációkba. E képekkel kapcsolatos érzésekre volt a kutató kíváncsi, és ezeket hasonlította össze a korábban felvett Élettel való elégedettség és Nyitottság értékekkel. Az eredmények azt mutatták, hogy a magas nyitottság értékek a kihívásra adott pozitív(abb), míg a magas elégedettség értékek negatív(abb) érzésekkel párosultak.

Tehát az bevonódás (érdeklődés) 2 aspektusa különböztethető meg:

Hedonizmus (life satisfaction): az egyén negatívan éli meg a kihívást jelentő szituációkat, mert veszélyezteti lelki nyugalmát.

Intrinzik motiváció (flow, eudaemonia): az egyén szereti a kihívást jelentő szituációkat és pozitívan viszonyul hozzájuk.

Az egyik az bevonódás érzelmi, a másik a motivációs aspektusa (Vitterso, 2003). Úgy tűnik, Ellis Amerikai Pszicho-jának szereplői és mi is szeretjük magunkat – úgymond – kívülről mozgattatni az élvezetek által. Folyamatosan erre alapozva azonban úgy megnövekszik az ingerküszöb, hogy csak a legdurvább érzéki stimuláció tudja azt „átütni”.

oldal tetejére

3. Unalom tesztek

Az unalom és fajtái mérésére kialakított eszközök

Az unalom – mint sok más pszichológiai konstruktum – mérésére a kutatók teszteket dolgoztak ki. Meglepő, hogy az első 1986-os önálló unalom skála óta, hány féle mérőeszközt dolgoztak ki.

oldal tetejére

3.1 Unalomra Való Hajlam Skála (Farmer és Sundberg, 1986)

Unalomra Való Hajlam Skálája (Boredom Proneness Scale – BPS) 1986-ban jelent meg először. Ez egy 28 tételből álló kérdőív, amely eredetileg igaz/hamis formátumú, azonban létezik egy 7-fokú változata is, és ezt használják manapság inkább.

Ennek a verziónak a megfelelő megbízhatóságát (reliabilitás) több tanulmány is igazolja; az ezekben kapott alfa együtthatók – amely a megbízhatóságot jelöli – 0.79-től 0.84-ig terjednek, amelyek a pszichológiában jónak számítanak.

Vodanovich és Kass elvégezték a BPS faktoranalitikus vizsgálatát és 5 faktort azonosítottak:

1. külső stimuláció igénye (észlelet hiánya)
2. belső stimuláció mennyisége (generálásának deficitje)
3. kényszer
4. idő észlelése
5. érzelmi válaszok

Gordon szintén 5 faktort talált, amiből kettő fedésbe hozható a fentiekkel.

1. szükséglet a nyüzsgésre
2. alacsony szintű önszabályozás
3. nyugtalanság a kényszerrel szemben
4. kreativitás hiánya
5. összpontosítás hiánya, figyelmetlenség (inattention)

Ahmed (1990) 2 faktor talált, amelyeket

1. apátiá-nak (apathy) és
2. összpontosítás hiányá-nak (inattention) címkézett.

Vodanovich 2003-as összefoglaló tanulmánya szerint, az egymást követő faktoranalízisek egyezményes eredménye 2 faktor megléte felé mutat, amit a legtöbb kutató sorra megkap, és kicsit eltérően nevez el, azonban a kapcsolat felismerhető köztük.

A BPS egyezményes 2 faktora (Vodanovich, 2003)

oldal tetejére

3.2 Unalom érzékenység skála

Valószínűleg a legszélesebb körben használt unalom mérő kérdőív. Népszerűségét talán az magyarázza, hogy a BS (Boredom Susceptibility) Zuckerman Szenzoros Élménykeresés kérdőívében a 4 közül az egyik alskála. A kérdőív erőszakolt választás jellegű, két ellenséges opció közül kell egyet választanunk, pl. „Unom, hogy mindig ugyanazokat a jól ismert arcokat látom” vagy „Szeretem a kényelmes, ismerős érzést, ha mindennapi ismerőseimmel találkozom.” A teszt jó pszichometriai tulajdonságokkal rendelkezik érvényesség tekintetében, azonban a belső konzisztenciája nem olyan magas, mint a többi Szenzoros Élménykeresés alskálának. A skála számos személyiségváltozóval áll szoros összefüggésben, mint pl. impulzivitás, nárcizmus, pszichoticizmus, extroverzió, stb.

A teszt egy hátulütője, hogy legtöbb tétele az unalmat úgy fogja fel, mint az elégtelen külső stimuláció eredménye.
Mindent összevetve, a kérdőív leginkább kutatási célokra használható fel.

oldal tetejére

3.3 Unalommal való megküzdés (Boredom Coping Scale – Hamilton, 1984)

A skálát az előbb említett Unalom Érzékenység Skála-ból és Képzeleti Folyamat Kérdőívből (Singer és Antrobus) fejlesztették ki.
A kérdőív az egyén reakcióját méri az érdektelen, monoton emberekre vagy szituációkra.
Mindazonáltal, nagy szükség lenne egy olyan átfogó mérőeszközre, amely szisztematikusan felméri azt, hogy az emberek miként küzdenek meg az unalommal, különösen a tanácsadói, klinikai viszonylatban.

oldal tetejére

3.4 Munkahelyi unalom skála

Grubb publikálta 1975-ben a Munkahelyi Unalom Skála-t (Job Boredom Scale) amely 11 tételből áll, amelyből 3 a kognitív, 8 az érzelmi vonatkozásokra kérdez rá.  Sajnos a szerző nem számolt be a megbízhatósági eredményekről. A teszt kidolgozásában résztvevő 237 alanyon végzett kutatás egyik eredménye az volt, hogy azok, akiknek teljes körű feladataik voltak, kisebb unalom értéket mutattak e teszten, mint azok, akiknek csupán részfeladataik.

Lee Munkahelyi Unalom Skálája (Lee’s Job Boredom Scale – LJBS) 1986-ban jelent meg. 17 tételt tartalmaz, és a megbízhatósága 0.95. Úgynevezett 'állapot' (state) skála, amely azt jelenti, hogy egy pillanatnyi állapotot hivatott mérni, nem pedig egy állandó jellemvonást, mint pl. az Unalomra Való Hajlam Skála. Farmer és Sundberg szignifikáns korrelációt kapott Lee Munkahelyi Unalom Skála-ja és az Unalomra Való hajlam Skála között. Ezzel e skálával végzett kutatások igazolták, hogy magasabb munkahelyi unalom értékek összefüggenek a magasabb munkahelyi hiányzás értékekkel.

oldal tetejére

3.5 Szabadidős unalom skála

2 skálát mutatunk be ebben a részben. Az első a Pihenő Idős Unalom Skála (Leisure Boredom Scale – LBS), amely azt mutatja meg, hogyan vélekedünk, mit érzünk pihenő időnkkel kapcsolatban, pl. „Számomra, a pihenő idő csak vánszorog” vagy „A szabadidős tevékenységek nem izgatnak”. A skálán kapott értékek negatív viszonyban állnak olyan változókkal, mint a társas kompetencia, a belső motiváció, az önbecsülés vagy az elégedettség fizikai és mentális egészségünkkel.

A második, a Szabadidős Unalom Skála (Freetime Boredom Scale – FTB) azt hivatott mérni, hogy miként használjuk szabadidőnket. Mind a 33 tétel a „Szabadidőmben...” állítással kezdődik és az utána következő állításokat, pl. „...üresnek érzem magam” kell 1-5-ig értékelni annak fényében, hogy mennyire tartjuk őket magunkra nézve igaznak.

A faktoranalitikus elemzés 4 alskálát azonosított:

1. Értelmes bevonódás hiánya
2. Mentális bevonódás hiánya
3. Fizikai bevonódás hiánya
4. Idő lassúsága

Miután azt találták, hogy az unalom kapcsolatban állhat az elégtelen idő strukturálással és szervezéssel, hasznos lenne a jövőben mind az LBS-t, mind az FTB-t olyan mintákon tesztelni, ahol bőven áll rendelkezésre strukturálatlan idő, mint pl. nyugdíjasok vagy munkanélküliek között.

oldal tetejére

3.6 Szexuális unalom skála

A Szexuális Unalom Skála (Sexual Boredom Scale – SBS) egy 18 tételes kérdőív, amely az egyének tendenciáját méri arra, hogy unalmasnak tartsák életük szexuális aspektusait. Szexuálisan aktív, nem klinikai mintára tervezték, és 2 alskálát tartalmaz, 9-9 tétellel. Az egyik a Szexuális monotónia, pl. „a szex gyakran érdektelen, kiszámítható rutinná válik”, a másik a Szexuális Stimuláció, pl. „Nyugtalanná válok, ha hosszabb időre ugyanabban a szexuális kapcsolatban maradok”. Más mérőeszközökkel, mint pl. az Unalomra való Hajlam, vagy Zuckerman Kalandkeresés és Gátolatlanság (al)skáláival való korrelációja bizonyítja az SBS érvényességét (konvergens validitás).

Így az SBS egy új, ígéretes mérőeszköz az unalom egy fontos, ámbár elhanyagolt aspektusának mérésére. Hasznosságát fokozza, hogy 2 megbízható faktorral rendelkezik. Különösen hasznos lehet felhasználása terápiás környezetben, pl. családterápiában, vagy a kockázatos szexuális viselkedésre hajlamos egyének bejóslására.

oldal tetejére

4. Az unalom terápiás kezelése

Frankl és a logoterápia

Viktor Frankl a koncentrációs táborokban szerzett tapasztalatai alapján kezdte kidolgozni elméletét a szenvedés, értelem és unalom összefüggéséről.

Értelmét látta a szenvedésnek, pontosabban annak, hogy a szenvedésből ki lehet jutni az emberi szellem erejének segítségével.
Logoterápiájának (logosz = világtörvény, kozmikus értelem) alapvető elképzelése, hogy értelem minden körülmény között létezik számunkra, és az értelem megtalálására irányuló késztetés egyike a legalapvetőbb emberi törekvéseknek. Úgy véli, hogy az embernek megvan a szabadsága még a legszörnyűbb körülmények között is, arra, hogy értelmet adjon életének, és ha ezt elmulasztja, akkor egzisztenciális tünetek lépnek föl. Ezek egyike az unalom, amelynek több fajtája is előállhat, mint pl. a szorongásos unalom, a depresszióval kísért unalom vagy a dühös unalom. E tünetektől való megszabadulás és az ok megszüntetése 3 féle érték megvalósításán múlik.

1. Tapasztalati értékek
2. Dacoló (defiant) értékek
3. Kreatív értékek

A tapasztalati értékek azon keresztül adnak értelmet, amit a természetben, művészetben és az emberi kapcsolatokban élünk át. Ha (újra) felfedezzük a szeretteinkkel való együttlétben az örömet, sőt egyfajta küldetést is, pl. legyünk a család összetartói, mivel nehéz, konfliktusokkal teli időszakot élünk át mindannyian, célt találhatunk addigi céltalan létezésünknek.

A dacoló értékek kognitív és humanisztikus attitűdök, amelyeket az emberek arra használnak, hogy a továbbéléshez szükséges erőt merítsék belőlük egy alig elviselhető helyzetben. Nevezhetnénk ezt az emberi szellem dacoló természetének is, amely Franklt magát is átsegíthette a koncentrációs táboron.

A kreatív értékek azon keresztül szolgáltatnak értelmet életünkhöz, amit a művészeti tevékenységek, hobbik vagy egy ügy érdekében való munkálkodás jelent.

A tapasztalati értékek gyógyító hatásának jó példája az az idős úr, aki azért ment el a szociális munkáshoz, mert unta az életét. 76 éves volt, a feleségét 5 évvel azelőtt vesztette el. Unalomról és depresszióról panaszkodott. A segítő kérdésére, hogy milyen tevékenységeket élvezett azelőtt, elmondta, hogy csupa olyan dolgot, amely a felségét boldoggá tette, mint a kertészkedés, utazás. Arra a kérdésre, hogy van-e olyan dolog, amit a felsége nem engedett, annak ellenére, hogy ő szerette, a horgászást említi. Miután együtt elmentek horgászni egy alkalommal, a férfi úgy rákapott rég elfeledett hobbijára, hogy azóta a helyi horgászklub elnöke, és jelenleg horgász utat szerveznek Floridába.

A dacoló értékekről beszélve Frankl említi, hogy a koncentrációs táborban a legveszélyesebb reakció az ott átélt szörnyűségekre és szenvedésre, az unalom, a „koncentrációs tábor unalom” volt. Ez az állapot volt az előszobája a depressziónak és a betegségnek, amelyek közvetlenül veszélyeztették a túlélést. Az unalom mutatta azt, hogy az egyén feladta a küzdelmet, és beletörődött a pusztulásba. A legkomolyabb túlélési potenciállal rendelkező attitűd a „túlélem, hogy majd elmondhassam a világnak, micsoda borzalmak történtek velünk” volt, amely Frankl terminológiájában egy dacoló értéknek számít.

oldal tetejére

Drob és Bernard – Kettős alapállás

A szerzőpáros úgy véli, a páciensekben jelentkező unalom az értelmes életcélok kifejlesztésének hiányát, sikertelenségét tükrözi. Úgy vélik, a terapeutának aktívan kell biztatni és facilitálni a páciens fejlődési folyamatát, amelyen keresztül az életének irányt és értelmet adó célokat vehet fel.

A szerzőpáros hosszú klinikai tapasztalatát felhasználva és áttekintve támadják a pszichoanalitikus kezelési módszereket. Nem kell sok erőfeszítés ahhoz, hogy egy klinikus felidézzen olyan pácienseket, akiknél volt jelen volt az érzelmeknek az a konfliktusa, pontosabban visszaszorítása, amelyekről az analitikus szerzők beszélnek, mégsem voltak krónikusan unottak.

Az unalmat fejlődési perspektívában nézve, minden fiatalt alapjában véve egzisztencialistának kell, hogy nevezzünk, mivel létállapotukkal foglalkoznak, azzal, amivel a filozófusok egész életükben. Ha nem sikerül értelmet és célt találni, az eredmény (élet)unalom lesz. Egy fejlődési, identitás alakítási kérdésről van tehát szó, nem pedig intraperszonális (személyen belüli) érzelmi konfliktusról.

Mivel az unott kliensek gyakran jól fejlett védekező mechanizmusokkal rendelkeznek, ha megpróbáljuk ezeket eltávolítani, még intenzívebben megélt unalom és a központi életcél hiánya miatti életértelmetlenség érzése mutatkozik. Az unott klienseknél sorra azt találták, hogy elidegenedtek attól a természetes kíváncsiságtól, amely gyermekként jellemezte őket.

A szerzők tapasztalata azt mutatja, hogy az unalom kezelésében két fajta beavatkozásnak kell váltakoznia. Egyfelől, olyan technikákat kell alkalmaznunk, amely erősíti a kliens szorongását unott állapotával kapcsolatban. Ki kell mozdítani önelégült állapotából, amelyben azt mondja: „Tudom, hogy egy nap meg kell változnom”. Ezzel az alapállással szemben leginkább a pszichológus kitartó „Ha nem most, mikor?” attitűdje használ, amelyet a specifikus technikákon túl – amelyek itt kognitív jellegűek – következetesen és erőteljesen képvisel. Ez azért is rendkívül fontos, mert az unott egyének képtelenek teljes súlyával felfogni azt, hogy bárminek a megvalósítására csak korlátozott idő áll rendelkezésünkre az életben.

Másfelől, a pszichológusnak finoman és következetesen meg kell erősítenie, bármely valódi érdeklődést, amelyet a kliens kifejez, és gyakran kell – úgymond – nevelni arra, hogy ezeket az érdeklődésfoszlányokat egy nagyobb, átfogóbb személyes életcélba (életprojekt) integrálja. Újra kell éleszteni tehát a kliens természetes érdeklődését, kifogyhatatlan valódi érdeklődést kell mutatni a kliens talentumai, pszichológiai folyamatai iránt, ezzel is modellként szolgálva az ő saját érdeklődése újraéledéséhez.

Ezzel a kettős alapállással, amelyben a kihívásnyújtás és a támogató érdeklődés váltakozik, a pszichológus hatékonyan tud dolgozni a krónikus unalom nagyon is gyakori panaszával.

oldal tetejére

Ellis és a RET

Albert Ellis a RET megalkotója. A RET, a racionális-emocionális terápia azon az elgondoláson alapul, hogy az embereknek a racionális mellett irracionális feltételezéseik is vannak, amelyek a legfőbb okozói azoknak az érzelmi és életvezetési következményeknek, amelyektől szenvednek. Ezt pontosabban az ABC rendszer elmélet írja le. Ennek a rendszernek az elemei segítségével tudjuk megmagyarázni a bennünk lejátszódó folyamatokat.

1. Aktiváló események (activating events)
2. Feltételezés rendszer (belief system)
3. Következmények (consequences)

Ellis szerint az aktiváló események csupán hozzájárulnak, de valójában nem okozzák az emocionális és viselkedéses következményeket (tüneteket) amelyek a diszkomfortot jelentik. Ez utóbbikért főleg a feltételezés rendszer a felelős, amely racionális és irracionális elemekből áll. Lássunk ezekre példát egy Dorina életéből:

Racionális elgondolás: „Szeretem az érdekes munkát és utálom azokat a férfiakat, akiket csupán a szex érdekli és nem kíváncsiak a bennem rejlő egyéniségre.”

Irracionális elgondolás: „Érdektelen munkának és a szexszel megszállott férfiaknak nem szabadna létezniük”.

A kétféle elgondolás között az a különbség, hogy míg az első egy érzés a világgal kapcsolatban, ami Dorina személyiségéből fakad, a második egy ítélet, ami ráerőszakolna egyfajta működésmódot a világra, azonban nincsen rá semmiféle alap, hogy annak tényleg így kellene működnie. Ellis – aki erőteljesen támadja kezelése során az utóbbi irracionális feltételezéseket – szavaival élve: „Hol van az előírva, hogy ilyen dolgoknak nem szabadna létezni?” vagy „Bizonyítsa be, hogy van valóságalapja ennek a feltételezésnek!”

Ez a két utóbbi mondat Ellis rendszerének D elemét mutatják, mégpedig a vitató (disputing) kérdéseket.

Mitől lesz azonban ez racionális-emocionális és nem csupán racionális terápia? Hát attól, állítja Ellis, hogy ezekkel a vitató kérdésekkel, állításokkal erőteljesen, következetesen és fáradhatatlanul kell a klienst szembesíteni, hogy ellenállását megtörjük. Amíg az emberek mérsékelten hisznek egy racionális dolgot, addig fenntartható egy sokkal erősebb párhuzamos irracionális elképzelés is. Pl. „Az élet unalmas” (racionális) mellett fenntartható a „Ennek nem így kellene lennie és ez szörnyű és kibírhatatlan” (irracionális) Pontosan ezért kell 1. erősen vitatni és 2. hathatósan helyettesíteni a kárt okozó, irracionális gondolatokat önsegítő racionálisokkal.

Az analitikus és rogersi terápiákkal ellentétben, Ellis azt állítja, hogy az unalom, letargia, depresszió és apátia esetén ne várjunk a bizalom és melegség hosszas megalapozására az aktívabb kognitív terápiás fázis előtt. Ehelyett, rögtön kezdjünk bele az aktív vitat(koz)ásba, mert éppen ez lehet az, ami kiugrasztja a klienst nyomott állapotából, nem pedig a terapeuta hasonlóképpen egyhangú, rutinszerű tükröző magatartása, amely lehet, hogy csak megerősíti a kliens egyhangú érzésvilágát.

oldal tetejére

Araoz – Az OLD C módszer

Araoz és Burte szerint (Stern, 1988) az unalom egy egzisztenciális leírás, nem egy klinikai diagnózis. Egyetértésben vannak több kollégájukkal (Lantz, 1988, idézi Stern, 1988) akik szerint nagy hibát lehet elkövetni, és sok időt elrabolni a klienstől, hogyha olyan klinikai kategóriákat állítunk fel – csak a tüneti megnyilvánulásokat figyelembe véve –, mint az elkerülő személyiség zavar vagy skizoid személyiségzavar, stb., ahelyett, hogy mélyebbre ásva életunalmat találnánk, és ennek kialakulását firtatnánk. Ezt alátámasztandó a szerző elmondja, hogy a kliensek a legritkább esetben jönnek azzal, hogy unatkoznak. Rendben lévőnek érzik állapotukat, az élet természetes velejárójaként.

Véleményem szerint, ez az egyik legfontosabb ok, amiért minél több munkának kellene a témában megjelennie, hogy egyfajta rendellenesség tudatot tudjunk az emberekben elhinteni a pszichoedukációval, ugyanis nem törvényszerű, hogy egy belső erőinket elszívó állapotban kell élnünk hónapokat, éveket.

Visszatérve a kliensekre, ha egy férfi terápiára jelentkezik, gyakran azért van, mert a felesége elégedetlen vele és vica versa.

Araoz úgy gondolja, hogy az unalom tudatos-féltudatos egzisztenciális döntések sora, amelyeket csecsemőkorunk óta hozunk, és amelyek személyiség jellemzővé vagy egy fajta általános attitűddé állnak össze.

A módszernek magának az ismertetetése előtt álljon itt az, amit Araoz mond róla. A szerző szerint ez nem egy új módszer, hanem az, amit ő saját tapasztalatából szűrt le és állított össze. Úgy tűnhet, hogy a módszer nagyban hasonlít alapelképzelésében Guendlin Fókuszolására, amennyiben mindketten különböző testi-lelki érzékelések egymást szinergikusan támogató hatásáról beszélnek. Lássuk azonban most az OLD C-t.

A rövidítésben az O = observe (megfigyelés), L = lead (vezetés), D = discuss (megbeszélés), C = check (ellenőrzés).

1. Megfigyelés: ennek során a terapeuta vesz bizonyos kezdeti verbális kliens megnyilvánulásokat és kéri a klienst, hogy próbáljon bármilyen ezzel kapcsolatban felmerülő észlelést, érzést, testi érzékelést vagy bármit tudatosuló belső jelenséget megragadni. Ez azt célozza, hogy az unott kliens kapcsolatba tudjon kerülni belső énjével, tudatába kerülhet, mi is megy végbe benne valójában. Itt 3 terület megfigyelésére hívja fel Araoz a figyelmet:

   1. nyelvi stílus, pl. „A főnököm mindent lenyel, amit az emberek mondanak.”
   2. fontos kijelentések, pl. „Mindig belerohanok a dolgokba.”
   3. testi megnyilvánulások, pl. póz-, kifejezés-, hang-, tekintetváltoztatás.

   Az utóbbi kettő kifejezetten a körül forog, hogy a kliens által ellenőrizetlen folyamatokat tapasztaltassa meg vele. Észrevehető, hogy ahelyett, hogy a terapeuta „öncélúan” vadászna ezekre az ellenőrizetlen megnyilvánulásokra, azért teszi, hogy kliense legyen képes tudatukba kerülni.

   A terapeutának itt is, mint Ellisnél (lásd feljebb), kitartónak kell lennie és nem szabad feladnia, mert a kliens elidegenült belső, szellemi oldalától, és e helyett az intellektualizálásba menekül.

2. Vezetés: A terapeuta kiválaszt egy kliens megnyilvánulást az előbb említett fajtákból, és megkéri a klienst, hogy „maradjon azzal” egy ideig. Ez arra szolgál, hogy igazából tudatosuljon az érzet. Öntudatlan mivoltánál fogva, bármely előbb említett megnyilvánulásnak megvan az ereje arra, hogy a klienst összekapcsolja régóta tagadott (benső) én-aspektusával.

   Lehet, hogy ellenállást tapasztalunk, ami elég gyakori, mivel az unott kliensek hozzá vannak szokva, hogy belemeneküljenek az intellektuális, nem-tapasztalati működésmódba. Ekkor nem kell ragaszkodni egy megnyilvánulásban való elmélyüléshez, hanem lehet egy másikat választani a fent említett 3 fajtából.

   A terapeuta – úgymond – definiálhatja is  eljárását, oly módon, hogy megfogja a kliens megnyilvánulását és elkezdi sorolni saját reakcióit arra. Erre a kliens vagy beismeri, hogy neki is hasonló reakciói voltak, vagy dühöt kezd érezni, amelyet a terapeuta szintén megragadhat az OLD C módszerrel.

3. Megbeszélés: Most itt az idő, hogy analizáljuk, kiértékeljük azt, ami a belső tapasztalatainkkal való kapcsolatba kerüléskor történt.

4. Ellenőrzés: Ebben a végső fázisban arra törekszünk, hogy megvalósítsunk egyfajta belső békét a felmerülő – valószínűleg felkavaró – érzékelések után. Még egyszer áttekintjük a történteket és ellenőrizzük, hogy testünk hogyan reagál rá. Ha bármi feszültség, kellemetlenség, feszültség lépne fel, akkor megismételjük a folyamatot a 2. (vezetés) szinttől.

D. asszony esete jól illusztrálja az OLD C sorrendet. 54 éves nő, aki férjével együtt jelent meg a terápiás üléseken, az élet iránti érdeklődésének elvesztéséről panaszkodik. Gyermekei felnőttek, ő maga nagyon kellemes pozíciót tölt be az életben. Megelégedettnek érzi és mondja magát színtelen, rutinszerű életével, és emiatt többször visszautasította férje javaslatát arra nézve, hogy utazzanak el szép helyekre. Mindig talált valami kifogást, mondván ő nagyon ki van békülve életével, így ahogy van. „Nincs szükségem, hogy ide-oda mászkáljak, ahogy a férjem akarja.” Amikor ezzel a mondattal kapcsolatos érzeteiről kérdezi a terapeuta, kezdetben nem történik semmi, azonban a mondat folyamatosan vissza-visszatér. Végül, megerőltette magát és koncentrált egy ideig, amikor arca megfeszült és dühös lett, és így mondta ki: „Az életem rendben van nélküled. Hosszú ideje nem szeretlek már, és nem szándékozom semmi olyat tenni, ami neked örömet okoz.” Ez a kijelentés aztán többülésnyi házassági terápiába vezetett; a leglényegesebb pont viszont az, hogy életunalma felszíne alatt, nem volt tisztában azzal, hogy az csak fedőtünetként szolgált férje iránti hosszú ideje tartó ellenérzéseire. Azáltal, hogy bátorítottuk az érzéseivel való kapcsolatba lépésre, amelyek fontos kijelentésének mélyén húzódtak, tudatosodott benne a sok, évek óta elnyomott dolog, amit eseménytelen, kiszámítható élete alá temetett.

oldal tetejére

Perls – Gestalt terápia

„A Gestalt terápia egzisztenciális terápia, nem pedig szavakon vagy értelmezéseken alapuló terápia” (Perls, 2004, p. 83.). Egzisztenciális abban az értelemben, hogy olyasfajta fejlődésünket szolgálja, növeli tudatosságunkat, felelősségünket arról, hogy mit is érzünk belül. A felelősségünket növeli abban az értelemben is, hogy rájövünk, nem neurózisunk a hibás viszonyulásainkért, hanem mi magunk. Perls úgy értelmezi a felelősség szót, hogy tudatába kerülünk annak a képességünknek, hogy felelni tudjunk saját érzelmi reakcióinkért, tapasztalatainkért, interperszonális viszonyulásainkért. A neurotikus lemond felelés-képességéről, azaz annak tudatosságáról, hogy reakciójáért ő felel, reakciója ő maga. Ennek elkendőzésére szakítja meg belső folyamatait, hogy semmiképpen se kelljen szembesülni saját magával.

A terápia céljait illetően könnyű észrevenni a kapcsolatot Kierkegaard azon szándékával, hogy életét létállapotának vizsgálatára szentelje (2. 4).

A Gestalt terápiában a terapeuta tudatosságfokozó kérdéseket tesz fel. Perls szerint, alap szinten elég 3+2 kérdéssel operálni. Ezek:
Mit csinál most? Mit érez? Mit akar? + Mit kerül el? Mire számít?

Az ún. „itt és most” terápia lényege, hogy rájöjjünk, miként szakítja meg a páciens saját folyamatait. Nem a „miért” a lényeg, ami a freudi megközelítésben visszautalna minket valamely gyermekkori traumára, hanem a „hogyan”, amely arra a módra világít rá, ahogy a páciens megtöri élményvilágának folyamatosságát. Így magával az élménnyel van dolgunk. Fokozatosan próbálja tudatosítani a terapeuta azt, hogy mit tesz a páciens az élményből való kiszállás érdekében. Példaként említi a fajfájást, ami az egyik legbosszantóbb probléma. Az a cél, hogy rájöjjünk, a páciens hogyan állítja magának elő fejfájását. Miután megállapítottuk a fejfájás pontos helyét, arra kérjük, hogy maradjon vele egy kicsit; ez megnyitja a lehetőséget a kapcsolatra igazi énjével. Ekkor, ha azt érzi, hogy izmai összehúzódnak, és a terapeuta felhívja figyelmét, hogy olyan mintha szándékosan kámpicsorítaná el arcát, és megkérdezi sírni szeretne-e, a páciens talán kitör: „Nem fogok sírni, a franc essen magába! Hagyjon békén!” (Ibid p. 89.) Ekkor a páciens teljes énjével bevonódott, és megmutatta, hogy a fejfájás a sírásra való vágya elrejtése volt. Sikerült a részleges bevonódást (fejfájás) teljes bevonódássá (kitörés, sírás) alakítani.

Az unalommal ugyanígy járhatunk el. Ha sikerül tudatosítani, bevonni a klienst abba, hogy milyen nem tapasztalt érzés van az unalom fedőérzete alatt, akkor egy nagy lépést tettünk előre a kliens bevonása felé. Egy elszólás, egy testtartás utalhat arra hogy most nincs energiánk, vagy belső „engedélyünk”, mert egy rakás húzódó, elintézetlen problémát, feladatot hordozunk. Talán egy feldolgozatlan konfliktust, és ezek következtében nem adjuk meg magunknak a lehetőséget az új tevékenységekbe való belemélyülésre.

oldal tetejére

Általános terápia és a terapeuta jellemzők az unalom kezelésében

A következőkben szeretném összefoglalni azokat a jellemzőket, amik a legfontosabbak vagy a módszerek legtöbbjében szerepelnek a terapeuta lényeges tulajdonságaként.

A terapeutát illetően, a legfontosabb jellemzőként a kitartást említeném, amely ahhoz kell, hogy a folyamatos hárítás és felszínesség ellenére ki tudjon tartani azon célja mellett, hogy mélyebbre ásson a kliens élményvilágában (lásd OLD C módszer). Jó megfigyelőnek kell lennie, hogy észrevegye a kliens által negligált lehetséges élménymélyítési lehetőségeket, vagy a kliensben élő lehetséges életcélokat. Ehhez tartozik a jó asszociatív képesség, az élmény szempontjából egymásnak megfelelő tevékenységek felhozatalára. Ez hasonlít a tudattalan nyelvének ismeretére, ahol az „irracionalitás szabályai” érvényesülnek.

Élményközpontúság, azaz, „észnél kell lennie”, hogy a kliens állandó próbálkozásai ellenére a jelenben, a szubjektív élményben tudjon maradni, a múlt helyett. Ehhez kapcsolódik a racionalitás – főleg Ellis RET-jében –, amely segít, hogy ne hagyja magát belevonni a kliens irracionális feltételezésrendszerébe.

Végül az objektivitás és lényeglátás ahhoz, hogy igazán jelentős élettervi alternatívákat tudjunk a kliensnek magában felfedezni.

Úgy tűnik, az unalommal foglalkozni akaró tanácsadóknak és terapeutáknak igen sok képességgel kell rendelkeznie, melyek között van néhány, amely ennél az állapotnál speciálisan fontos.

oldal tetejére

5. Kapcsolat és linkek

- Ha szeretné a kapcsolatot felvenni az oldal szerkesztőjével, vagy csupán véleményét kívánja elmondani, kérem írjon Horváth Gábornak a gabor_horvath@krauthammer.com címre.

- Forduljon személyes pszichológiai problémáival az Elementál Pszichológiai Tanácsadó csoport pszichológusaihoz: www.elemental.hu

oldal tetejére